Mivel
az Amerika és Észak-Korea közötti verbális küzdelem egyre fokozódik, a felelősen
gondolkodó emberek aggódnak, hogy „Mi
van, ha valaki valami nagy ostobaságot tesz és megnyomja a piros gombot”. Ha
látta a 2015-ös Vészforgatókönyv (War Book) c. filmet, amiben egy fiktív
szerepkörben hasonló forgatókönyvet rekonstruálnak (a filmben egy Pakisztán
által indított indiai nukleáris robbanás történik) a War Office/COBRA
személyzete dolgoz ki stratégiát az eseményekre, de ahogy ezek bekövetkeznek
már tudható, hogy hatásuk pusztító lesz.
Az
első és legegyszerűbb hibás feltételezés, hogy Európa sem fizikálisan, sem
politikailag nem lesz az érintettje egy agresszió utóhatásának, ami pedig
bekövetkezhet Dél-Koreában, Guam vagy más Csendes-óceáni-szigeteken, vagy akár
az Egyesült Államok nyugati partjainál – melyek több ezer mérföldre esnek. De
ha vannak olyan állampolgárok, akik épp a helyszínen tartózkodnak és áldozatul
esnek, vagy részesei lesznek, az eseményeknek kénytelenek leszünk bevonódni,
még akkor is, ha nem akarjuk. Miután bevonódunk állást kell foglalnunk – pl. az
USA és az EU között fennálló kapcsolat ilyen szempontból is felelősséggel jár.
Amint persze bevonódunk az ellenség célpontjává is válunk. Mindez akár 24 óra
leforgása alatt megtörténhet.
Szóval,
az Armageddon lehetőségére mit kellene tenni az EU-nak, hogy ezek az egymásba
gabalyodott őrültek egyezséget kössenek. Természetes, hogy az ENSZ-hez kell
fordulni, de az ENSZ nem egy békefenntartó, hanem egy politikai szervezet a
tagállamok politikai szándékaival. Az elmúlt két évben feltűnően sikertelenek
voltak a szíriai helyzetben, Ukrajnában vagy Jemenben és kizárt, hogy a
tagoknak most több okuk, motivációjuk lenne ebben a vitában.
A
„hátsó ajtó” diplomácia megfelelőbb lenne. Használni kellene a különleges kapcsolatot,
hogy lenyugtassuk a Donald Trumpból gerjedő indulatokat. Rendben, de ha csak
egy oldalról közvetítünk, akkor úgy tűnne és érződne, mint egy feladás, és nem
hiszem, hogy Trump feladná.
Követeljük-e,
hogy Kína hivatkozva az Észak-Koreai különleges kapcsolatára azonnal beszéljen
Kim Jong Un-nal és fogja vissza? Igen, a baj csupán annyi, hogy a különcködő vezető
legalább annyira nem fogadja meg a figyelmeztetéseket a „barátoktól”, mint az
ellenségektől.
Szankciók?
Már alkalmazásban vannak, kemények is és nagyjából hatástalanok amúgy is csak
hosszú távon okoznak problémát. Elszigetelés? Észak-Korea elszigetelt,
amennyire csak lehet, - kivéve egy-két bátor turistát, illetve Dennis Rodman-t
(aki egy Kim Jong Un által kedvelt kosárlabda játékos és elmúlt években
többször járt Észak-Koreában).
Nekem
úgy tűnik a nyomásgyakorlás eddigi taktikái eredménytelenek, mert negatívak.
Büntetésen alapulnak és láthatjuk, hogy nem működtek mostanáig és semmi okunk
abban bízni, hogy ez változni fog.
Mint
a legtöbb helyzetben, amikor a tárgyalónak arról kell döntenie, hogy
fenyegessen vagy jutalmazzon, a legjobb stratégia, ha pozitívan gondolkozunk. Felkínálni
Észak-Korea gazdasági fellendítését olyan mértékben, melyről legvadabb álmaiban
sem gondolna? Persze csak valaminek a fejében. Ez lehet egy körültekintően
lebonyolított rendszerváltás, hatalmi csere. A probléma az, hogy az elmúlt idők
rendszerváltoztatási kísérletei – Irakban, Szíriában, Líbiában – mind siralmas
kudarcot vallottak. Ez azt jelentheti, hogy alkalmatlanok vagyunk rá,
képtelenség megcsinálni? Vagy csak
annyi, hogy több intellektus és bölcsesség szükséges hozzá, mint amennyit
korábban alkalmaztunk.
Ne
tévesszük össze, a fenti gondolatokat ne vegyük kibékítésnek, vagy
liberalizmusnak. Támogatom, hogy büntető lépéseket tegyenek, amilyen gyorsan
csak lehet. De amikor két instabil és lényegében zavart magatartású ember feszül
egymásnak, akkor nem látom esélyét a sikernek.
Mit
is veszíthetünk? A jövő pont olyan lesz, mint amennyit teszünk érte!
Stephen White - Scotwork UK, ügyvezető írása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése